Az első komolyabb posztomban azzal fogok foglalkozni, hogy honnan is származnak a manapság kedvencként tartott patkányok, milyen utat jártak be a történelem folyamán. 

A Rattus nemnek számtalan képviselője él a Föld legzordonabb tájaitól kezdve egészen az USA legnépesebb nagyvárosaiig. Legtöbbjükről az átlagos ember még sosem hallott, legismertebb fajtája a Rattus norvegicus, más néven norvégpatkány vagy vándorpatkány.

Akit érdekelnek a további fajok, azok az alábbi linken kimerítő felsorolást kaphatnak:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Patk%C3%A1ny

 Mivel rengeteg fajtájuk ismert, ezért én Európára korlátozom az ismertetést, azon belül is két, meghatározó fajtára, az imént említett vándorpatkányra és kisebb társára, a Rattus rattusra vagy házipatkányra. 

A házipatkány 

Sokféle néven ismeretes a faj: házipatkány, feketepatkány, hajópatkány angol nyelvben ship rat, roof rat, Alexandrine rat és old English rat nevet is használják.

Nagyon sokan összekeverik testesebb rokonával, a norvégpatkánnyal, pedig a Rattus rattus kinézetre egérszerűbb. A felnőtt házipatkány 32-46 cm hosszú (6-10 cm-es farkát is beleértve), és általában 120-350 grammot nyom. Bár feketepatkánynak is hívják, több árnyalatban előfordul, a feketétől egészen a világos barnáig.

A házipatkány Dél-Kelet Ázsiából származik, ahol napjainkban is rendkívül gyakori, gondoljunk csak a Deshnokban található patkány templomra. Régészeti feltárások bizonyítják, hogy már az ókori Európában is fellelhetőek voltak ezek a kisrágcsálók. A rómaiak még nem kezelték külön fajként, hanem mus majornak, azaz nagy egérnek hívták. Joggal, hiszen viselkedésben és testfelépítésben is sokkal inkább egérre hasonlítanak.

A házi patkányok nem kedvelik a hideget, ezért a kora középkor klímája kedvezett számukra. Ugyanakkor a XVII. században beköszöntő éghajlatváltozás megtizedelte az állományt.

Manapság már csak elenyésző méretű populáció található Európában, amelynek több oka is van.

Elsősorban a fent említett hidegebb időjárás, valamint a középkorban bekövetkező városiasodás, amelynek következtében eltűntek a házipatkányok élőhelyéül szolgáló padlások, pajták, míg megszaporodtak a hidegtűrő, erősebb felépítésű vándorpatkányok számára ideális pincék és csatornák. Ezek együttesen okozták a házipatkányok számának csökkenését.

A pestis

A betegség baktériumgazdája a patkány bolhája (Xenopsylla cheopis). A pestis ugyanolyan halálos volt a patkányokra nézve, mint az emberre. Lényegében ez segítette elő a terjedését, ugyanis, amint a bolha érzékelte, hogy a gazdatest kihűlt, új testet keresett magának. A kutyák és macskák ugyanúgy hordozói lehetnek a betegségnek, és a fertőzött bolháknak, mint az ember vagy a patkány. A pestisjárvány valamint a szaporább vándorpatkány előretörése is hozzájárult a házipatkányok végső háttérbe szorulásához.

Bizonyos elméletek szerint a jóval gyorsabban szaporodó és erőteljesebb felépítésű norvégpatkány szorította vissza a pestis terjedését. Erre nincsenek tudományos bizonyítékok. 

Az Óperenciás tengeren túl…

Mivel a hajópatkányok kiszorultak korábbi élőhelyeikről, ezért meghódítandó, számukra ideális feltételeket nyújtó környezetet „kerestek” maguknak. Az első telepesekkel együtt érkeztek az Újvilágba 1620-ban. (Megj.: a hajópatkány elnevezés kissé félrevezető, mivel a vándorpatkányok is előszeretettel fészkelték be magukat hajókba). Potyautasként a Sarkköröket leszámítva valamennyi kontinenst benépesítették, ahová ember eljutott, azonban nem sokkal maradt el mögötte, örök vetélytársa, a vándorpatkány sem.

A Rattus rattus mindenevő állat. Étrendjének nagy hányadát magvak, gyümölcsök, levelek, növényi szárak teszik ki, ugyanakkor bogarakat, lárvákat, csigákat, és nála kisebb gerinceseket is fölfal.

Viselkedés

 A házipatkány félénk, villámgyors, és alapvetően nem kedvencnek való. Bár a kézzel nevelt kölykök valószínűleg barátságosak lesznek, ugyanakkor érdemes tudni, hogy a Rattus rattus hajlamos feketén és fehéren látni a világot: szeretlek-nem szeretlek. Nagy valószínűséggel néhány emberhez (de inkább csak a gazdájához) fog ragaszkodni, míg mások elől jó esetben elmenekül, rosszabb esetben rájuk támad. Számára nem létezik különbség a fajok között, egy vérmesebb hímpatkány akár az azonos nemű kutyának is nekitámadhat.

A házipatkányokat a XVIII. században ugyan megpróbálták háziasítani, de nem sikerült. Angliában egy házaspár próbálkozott tenyésztésükkel, de az akkori szigorú befogási szabályok miatt, végül a vérvonalat egy erőteljesen belterjes vonallal keresztezték, amely súlyos idegrendszeri, és szaporodási torzulásokat okozott. (Szaporodásképtelen és agresszív egyedek).

Nagy-Britanniában már csak 2 jelentős vad populáció él, bár újabb kutatások szerint ismét elterjedőben vannak a kontinensen is.

Ha szerencsénk van, akkor barátságos, de semmiképpen sem szelíd társat nyerünk egy házipatkány személyében. Azonban erre nagyon kevés példa van. A naiv gazda végül kénytelen néhány hónapos korukban szabadon engedni őket, mert nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. 

Ha bárki felajánl nekünk házipatkányt, akkor gondoljuk végig a fentieket. Ezek vadállatok, tartsuk észben, hogy nagy szerencsével talán velünk megbarátkozik, de sokkal valószínűbb, hogy nem fog. Ha mégis, akkor a család többi tagját még terrorizálhatja, komoly sérüléseket tud okozni embernek, állatnak egyaránt.

Tapasztalt állattartónak (talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy hozzáértőnek [biológus, zoológus, állatkerti gondozó stb]) nagy örömet jelenthetnek ezek az állatok, viszont tapasztalatlan laikusoknak kínszenvedéssé tehetik minden napjukat. Képzeljétek el, ha nem tudnátok kitakarítani a ketrecüket, mert féltek benyúlni, nem mászik be a szállítóba, nem tudjátok megfogni őket (ha ő nem akarja, akkor sosem kapjátok el, az biztos), vagy nem tudjátok megtölteni az etetőtáljukat, mert a kezeteknek támad.

Nem ajánlom hobbitartásra a házipatkányt, szerintem ők maradjanak meg a hozzáértőknek. ;)

A vándorpatkány

Ő a rágcsálók koronázatlan királya, és az ember után a legsikeresebb emlős a Földön. A Rattus norvegicust is több névvel illették: barnapatkány, közönséges patkány, csatornapatkány, Hanover patkány, norvégiai patkány, norvégpatkány, norvég barna patkány, kikötői patkány.

A vándorpatkány akár 50 cm hosszú (25 cm hosszú farkát is beleértve), és 350-600 g súlyú is lehet, de nem elképzelhetetlen a 900 g-os hím példány sem. Bundájuk durva, hátukon sötétbarna, hasukon szürkés színű.

A patkányok hallása nagyon jó, az esetek többségében ultrahangon társalognak egymás közt. Ellenben látásuk nagyon rossz, a vörös szemű egyedeké különösen. Éjszakai állatok, és kiváló úszók mind vízfelszínen, mind víz alatt, ugyanakkor a házipatkánnyal ellentétben, ők pocsék mászók. (Én ezzel nem teljesen értek egyet, de a Rattus rattushoz képest mindenképpen ügyetlenebbek!)

A vándorpatkány kisebb rokonához hasonlóan Ázsiából származik, bár sokkal északabbról, Mongólia és Észak-Kína tájairól. Azt nem lehet tudni, hogy a norvégpatkányok mikor csatlakoztak az emberekhez, de néhány kivételtől eltekintve mindenhol megtalálhatóak, ahová ember betette a lábát.

Európában először a XVII. században bukkant föl, de csak a XVIII. században szaporodott el igazán. Ahogy Ázsiából elterjedt úgy szorította ki a hajópatkány populációt, mivel a téglaépületek, pincék, csatornák jobb bújóhellyel szolgáltak számukra.

A mai nagyvárosok kiváló élőhelyül szolgálnak a vándorpatkányok részére, a táplálék közel van, ideálisak az életkörülmények. Egy tanulmány szerint az Egyesült Királyságban ma megközelítőleg 81 millió patkány él, ami azt jelenti, hogy 1,3 patkány jut egy főre.

A vándorpatkány mindenevő, étrendjének nagy részét azonban növényi magvak teszik ki, de lényegében mindent megesznek, ami eléjük kerül. Egy nyugat-virginiai hal tenyésztő telepen a patkányok kihalászták az apró halakat a keltető medencékből, míg a Pó-folyó mentén puhatestűekért merülnek a vízbe, az Északi-tenger egyik szigetén pedig néhány kolónia verebekre és kacsákra vadászik.

Nagyon szapora faj, már 8 hetes korukban ivarérettek, és 21 nap alatt hordják ki 6-12 kölyküket. A kölykök 4 hetesen már elválaszthatóak anyjuktól. A legmagasabb életkor, amit elérhetnek 4 év, de a ragadozók és betegségek miatt jó, ha az első évüket megérik a vadon élő patkányok (95%-os halálozási arány).

Ha van elég helyük, akkor nagy odúkat készítenek, járatokkal, „lakószobákkal”, ugyanakkor épületekben beérik egy kisebb fészekkel is.

A patkányok rendkívül társas állatok. A kutyákhoz hasonlóan hierarchikus rendben élnek, bár nincs kifejezett falkavezérük. Általában a kolónia tagjai mosdatják egymást, és együtt alszanak. Csoportokban előszeretettel játszanak, kergetik egymást, birkóznak.

Hogyan lett a vándorpatkányból háziállat?

Kezdetekben meglehetősen szomorú sors jutott a befogott patkányoknak. A 18-19. századi patkányfogókkal kezdődött a faj háziasítása. Nagy népszerűségnek örvendett a korszakban a patkányvadászat, és a Rat-baiting azaz patkánycsali nevezetű játék. Utóbbi lényege az volt, hogy egy gödörbe zártak néhány patkányt, majd fogadni lehetett, hogy mennyi időbe telik, amíg egy terrier megöli valamennyit.

Viktória királynő patkányfogója, Jack Black a legismertebb. Az általa befogott különleges színű egyedeket továbbtenyésztette és szelídítette, majd a kor előkelőségeinek adta el házikedvencként. A másik híres „tenyésztő”, az egyik legnagyobb londoni sportklub vezetője, Jimmy Shaw volt.

Az 1900-as évek elején kezdte meg hódító hadjáratát a vándorpatkány, amikor Mary Douglas benevezte fekete-fehér csuklyás patkányát az aylesbury-i vásáron megrendezett egér szépségversenyre. Halála után azonban lecsökkent az érdeklődés a kisrágcsálók irányában, és csak 1976-ban vált ismét divattá, amikor létrehozták a National Fancy Rat Society-t Angliában. Azóta azonban töretlen a sikere. Manapság már szinte akárhol be lehet szerezni hobbipatkányt.

Miben különböznek vad társaiktól? 

Testfelépítésben nem igazán különböznek vad társaiktól, bár az évek folyamán lényegesen csökkent méretük. A hobbipatkányok 500 grammnál ritkán nyomnak többet. Mintázatuk és színük azonban teljesen elüt a vad társaikétól, bár előfordul az aguti (vadas) színváltozatban is. Lényegében a fehértől a kékig bármilyen színben fellelhetőek, mintáik és szőrtípusuk is rendkívül változatos.

Viselkedésben is sokat változtak, habár kutatások rávilágítottak, hogy fogságban született laboratóriumi patkányok egy-két napon belül visszavadultak, amikor magukra hagyták őket egy szénakazal mellett. Ettől függetlenül a háziasított egyedek kevésbé neofóbok (új dolgoktól való félelem), jobban elviselik a hangos zajokat, felvillanó fényeket, mint vad társaik.

Végül képes összefoglaló, hogy mi a különbség a házipatkány (Rattus rattus) és vándorpatkány (Rattus norvegicus) között.

A kép alá magyarázó táblázatot tettem.

Források:

http://en.wikipedia.org/wiki/Fancy_rat#History

http://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A1zias%C3%ADtott_patk%C3%A1ny

http://en.wikipedia.org/wiki/Black_rat

http://members.madasafish.com/~cj_whitehound/Rats_Nest/Ship_Rats/Menu.htm

http://en.wikipedia.org/wiki/Brown_rat